A Nagy Csatorna-sztori – 2.

Már a rómaiak is csatornáztak és duguláselhárítást is folytattak

A „profi” szennyvízelvezetés már i.e. 3000-ben (!) megkezdődött. Mivel rengeteg ember osztozott viszonylag szűk élettéren, szükség volt megoldásra. A házakat úgy építették, hogy egy függőleges aknán keresztül a bélsár, vizelet, egyéb szenny egy dongaboltozatos főcsatornába jusson.

A következő fontos „állomás” csatornatörténetünkben Róma.
Róma köztudottan hét dombra épült. A hét domb körül mocsártenger ingott. Az etruszkok által épített „Nagy Kloáka” – Cloaka Maxima eredetileg csak a városon kívül, fedetlenül tekergett, és a lápot lecsapolni, vizét elvezetni volt hivatott. Aztán a rómaiak „bevezették” a városba, ahol már fedett rendszerként üzemelt, már i.e. 510 körül!

A vezeték tufakőből épült, nem használtak kötőanyagot, teteje dongaboltozatú szerkezettel készült. Annyira masszív volt, hogy az árvízen kívül semmi nem ártott neki. Olyankor viszont…
Méreteit remekül szemlélteti, hogy egy szénásszekér vígan elfért benne. Gondolhatjuk, hogy ritkán volt szükség duguláselhárításra, kamerás csővizsgálatra meg pláne.

A duguláselhárítók őseiről

Viszont, ha beköszöntött az esős évszak… Az esős évszak áradásainak hátán tömítőanyagok garmadája érkezett meg. Alámosott fák, kőtörmelékek, sár, emberi és állati tetemek… Sok, és nehéz dolga lehetett a korabeli duguláselhárítóknak (aedilisek). Őket egyébiránt nagy tisztelet övezte, csatornatisztító nem lehetett akárki (ahogy most sem jó ötlet, ha kóklerekre bízzuk a duguláselhárítást!): hivataluk egy évre szólt, kereskedelmi, közrendészeti, vallási funkciókat betöltő római magisztrátusokról beszélünk.

Feladatuk nem csak vész esetére szólt, hiszen függetlenül attól, hogy a csatorna nem tömődött el egykönnyen, állandó felügyeletet, karbantartást igényelt. Arra is figyelniük kellett, hogy egy-egy nagyobb áradás nem mosta-e alá az épületeket, hiszen a Kloaka Maxima egy az egyben nyílt összeköttetésben állt az épületekkel.

Nem minden római polgár élt a csatorna áldásaival – nem véletlenül! A veszélytelen ok a bűz volt. Mivel nem ismertek olyan technikát, technológiát, mellyel a csatornából felszálló bűzt kizárhatták volna, más megoldást kerestek (lásd a sorozat következő részében).

A másik ok, amiért tartottak a házi csatornától, bizony, nagy veszéllyel is járt: olyankor nem csak kőzápor, hanem egyéb „potyadék” is hullott az égből. Mivel mediterrán vidékről van szó, fokozottabban fordult elő az olyan robbanékony gázok keletkezése, mint pl. a metán és a hidrogén-szulfid. Ezek nem csak robbanásveszélyesek, hanem mérgezőek, sőt, levegővel érintkezve maró hatásúak is! Ki szeretne egy puskaporos hordón ülve dolgavégezni? Valami hasonló kaland lehetett Rómában WC-re menni.

Hogyan folytatódott? Lásd a következő részben!

> A Nagy Csatorna sztori – 3.

***

Előzmény:
> A Nagy Csatorna-sztori – 1.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kamerás csatornavizsgálat

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük